- Anya, te mikor leszel nagymama?
- Amikor neked kisbabád lesz.
- Én nem akarom! (kicsit sír)
- Hogy kisbabád legyen?
- Nem, hogy te nagymama legyél. Anya ne! Én nem akarom, hogy öreg legyél, és felmenjél az égbe! (zokog) Te inkább ne legyél nagymama!

• 3 hozzászólás

Óvodások lettek… meg okos, ragyogó, bájos, cserfes, örökké kíváncsi kislányok.  Nagylányok vagyunk, anya! Öhöm-köhöm, persze.

Az óvoda nem az, amit gondosan kinéztem nekik, amelyiket alapos kutatómunka és körültekintő felmérés után választottam. Nem. Ez egy másik. Amikor óvodát kellett választani, még meg sem hirdettük a lakásunkat. Azóta már el is adtuk. Ez egy új óvoda, ahol nem voltunk nyílt napon, ahonnan nem ismerünk egyetlen gyereket sem, és ahol a lányok tegnap találkoztak először az óvónénivel. Az új ovi a leendő lakhelyünk mellett van, ami viszont 10 km-re a jelenlegitől. A szokásos lehangolóan szétmálló épület, lelkes óvónénikkel. Talán a sok megrágott műanyag gyümölcs, a kiszúrt szemű babák, és az egy szétrongyolt babakocsi otthonossága miatt, vagy talán mert egész nyáron óvodásnak készültek, az első reggelen minden beszoktatás nélkül, banánhéjon csúsztak be a csoportszobába. Délben megyek értük.

Három hónap 24 órás szolgálat, játszótér, játszóház, nyaralás, kirándulás, állatkert, fürdés uszodábantóbanDunában, mese reggeldélbeneste, kaja reggeldélbeneste, kakipisi töröld ki, emelj fel, ölelj meg, vigasztaljál, csiklandozzál, durcás vagyok, játsszunk hümmögőst, gyümölcsöst, betűset, népdalkincs totális kimerítése, szájmesék megunhatatlan ismétlése, fejbőlversek pattogó sora, gyurmázás, festés, számolás, fogócskázás, kirakózás, bukfencverseny, futóverseny, mibőlvanez, mibőlvanaz, hogyan készül, hogyan születik a kisbaba, sok utazás és egy kimerítő költözés után hazajönni egy szeptember elsejei reggelen az üres lakásba, és tudni, hogy délig egyetlenegyszer sem kell elmesélni körömkarcsi, csíkoscsilla, pöttyöspál és szőröstül-bőröstül az emberiség történetét majdhogynem nihili érzés. Valamint egy újabb esély ennek a blognak.

PS.: Ebéd után mentem értük. Kivonultak a csoportból a fogkeféjükkel, fogat mostak, törülköztek, mindent a helyére tettek, és csak ezután jöttek hozzám: mehetünk! Hát ekkora trauma volt az első nap az oviban.

Anyuka tessék odébb szipákolni, azért még szeretik magát azok a büdös kölkök!

• 7 hozzászólás

Épp most kérdezte Tamara:
- Anya, hogy hívják a János kislányát?
- Tündi.
- Jaj, de szép név!
- Igen, tetszik?
- Igen, olyan mint a tündér.

• 4 hozzászólás

Na jó, na jó, hát legyen, legyen, írjunk posztot! Miután kiderült a kommentekből, hogy a házban mindenki olvas minket, most már csak igazán egyetlen szomszéd hiányzik olvasóink táborából, a jó, öreg Bozi bácsi. Ha még ő is ír egy kommentet, esküszöm heti három poszttal jelentkezem. Azért vagyok ennyire bátor, mert Bozi úr félévente egyszer látogat haza, a szomszéd lakásba, akkor viszont akkurátusan megkérdezi, hogy jónapotkívánokhogyvannak, és erre én mindig azt felelem, hogy köszönjük, jól, a picik is szépen nőnek. Ekkor ő minden alkalommal meglepődik, és azt kérdezi, nahátmárpicikisvannak. Így vagyunk Bozi bácsival, félévente két mondatban. Bozi úr csendes, idős ember, aki csendes, még idősebb nővérénél tölti az év nagy részét, a többit meg persze lehet, hogy nagy lelkesen a Facebook-on, és napokon belül bejelöl, majd küld egy üzenetet, hogy jónapotkívánokhogyvannak, én meg persze, hogy jól, és a picik is szépen nőnek. De erre vajmi kevés esélyt látok, így bátran dobálózhatok a fogadalmakkal. Bozi bácsi, szegény egyébként a mi mumusunk. Csak ki kell mondani a nevét, és a lányok azonnal csendesebbre veszik a műsort. Egyszer megemlítettem nekik, hogy előfordulhat, hogy Bozi bácsi átjön a szomszédból, hogy megnézze, hogy ki az a két kislány, akik végül is beszakították a dobhártyáját, és akik miatt nem hallhatja a jó öreg krónikát este hattól fél hétig.

Egyébként pedig tényleg költöznénk, ha eladtuk volna a régit, és megtaláltuk volna az újat, de egyelőre csak lelkesen hirdetünk, és szívünkben nagy tervekkel nézelődünk. Borát és Tamarát beírattam három(!) óvodába, mert a körzetesbe muszáj volt, hogy legyen jogalapom, kérem. A másik kettő meg tetszik, de nem nagyon van bennük hely nem körzeteseknek, így aztán feladtam a lakótelepi óvodáknak a nagy tilitolit, avagy a hova tegyünk kettőt, amikor egynek sincs hely, jaj anyuka… hát annyira rossz az a körzetes? Annyira.

Tamara okos, mint a nap, Bora meg csoda, mint a bogár. Szebb kettőst nem is kívánhattunk volna magunknak. Egyre jobban különbözik a személyiségük. Tamara hasít előre, a mindent tudni akarok vetélkedőben, tízig megszámol dolgokat, harmincig elszámol, betűket szorgalmasan tanulja, unszol folyton, hogy tanítsam, tanítsam, tanítsam. Ő olvasni akar. Bora különc. Továbbra is táncos, énekes, komikus. A való élet dolgait nem hallja meg, a képek érdeklik, a mesék, a szövevények. Első önálló meséje egy tigrisről szólt, akit Talicskának hívtak. Különbözőségük ellenére nagyon jól megvannak. Vagy pont ezért?

• 8 hozzászólás

Egyre több a jogos kérdés: miért nem hízik tovább ez a blog?

Ha nagyon rövid akarok lenni: mert eluntuk. Nyilván vannak mindenféle hétköznapi okok – például valahogy átalakult az életritmusunk, kevésbé fér bele a napi fél-egy óra írás; új lakást keresünk, ami sok online időt és egérkattogtatást igényel; az én munkám tavaly nyár óta napi nyolc óra aktív szövegnézés és -szerkesztés és -írás, ami után este már nem kívánkozik a szemem elé a számítógép. Estére amúgy is lekókadunk a kötelességeink teljesítése után, ilyenkor már nem hiányzik még egy kötelezettség, nevezetesen a blogolás. Inkább beszélgetünk.

Nekem azonban van egy ennél érdekesebb, egységesebb elméletem is arról, hová lett a blogolhatnékunk – legalábbis az enyém. A blog komoly hajtóereje volt az a rácsodálkozás, amivel nap mint nap néztem a szülőség kihívásait, feladatait, egy idő után örömeit. Esténként leültem a gép elé és gyorsan leírtam, ami akkor jutott eszembe, amikor ezen a folyamatosan a fejemben lévő, megdöbbentő, nagyon új, letaglózó projekten gondolkodtam. Mindig ez járt a fejemben: fürdés közben, a bringán munkába tekerve, a kávézóban és itthon is, míg mondjuk az alvó lánykákat nézegettem ellágyulva. Percről percre megdöbbentem azon, hogy apa vagyok, ikreim születtek, újfajta feladatok álltak elém, amiket meg tudok oldani. És a blogban igyekeztem másokkal is, magammal is megosztani ezt a rendszeres katarzist.

Ma már nem döbbenek meg olyan gyakran. Megszoktam ezt az új, érzelmileg teljesebb, bár kocsmázásilag szűkösebb életet, megszoktam a gyerekezést, az ezzel járó feladatok már nem hatnak újdonság gyanánt. A testnedvek a barátaim, a babalogika követése a rutinom része, megtanultam (úgy-ahogy) mesélni és gyerekbőrt kozmetikázni, megfázást gyógyszerezni és hisztit leszerelni. Már nem csodálkozom, ha összefutunk a régi barátokkal, hogy főleg a gyereknövesztés körül forog a szó, ahogy az sem lep meg, hogy más (másra figyelő, mást látó) szemmel nézek körül az utcán, a nyaralóban, a boltban és a játszótereken. Apa lettem teljesen.

Azok a blogok pedig sosem érdekeltek, amiket pusztán a “ma barnábbat kakiltam” dokumentációs kényszere hajtott előre. A napi rutinról, a megszokottról, a változatlanról írni nem fontos, jól nem is könnyű, de talán nem is kell. Persze lehetne dokumentálni az ikrek gyarapodását, lenne is mit, hétről hétre változnak, egyre érdekesebbek, egyre különlegesebbek, de engem nem vonz a ténynaplózásnak ezen folyó szöveges formája. És, ami még nagyobb veszteség, szerintem Anettát sem vonzza.

Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem történik az Ikerházban, vagy már nem villanyoz fel annyira az ikrek cseperedése. Ó, dehogynem! Úgy dagonyázok a kis világuk meleg érzelem-locspocsában, mint a disznó. Egyre többet tanulok tőlük, róluk is meg magamról is, meg az anyanyelvemről meg a világ logikájáról meg az emberi tulajdonságok és képességek kialakulásáról, meg az irrealitás hétköznapi mivoltáról. Éppen csak nem írok róla.

Ettől még nem zárjuk be a blogot, ez sem egy búcsúposzt, inkább csak magyarázkodás. Viszont új formákat keresünk, olyanokat, amelyek jobban megfelelnek a jelen életszakaszunknak. Érdemes lehet például ránézni erre az oldalra: ikerhaz.tumblr.com - talán ez az Ikerház jövője. Majd meglátjuk.

• 6 hozzászólás

Ha a lányokra “szép ruha” kerül, újabban azonnal táncolni akarnak. Tegnap volt musical-délután is – a Hair azon ritka zenéink közé került, amit az ikrek, no persze jelentős aktívkodás közben, szívesen hallgattak –, de a táncnap azzal kezdődött, amikor reggel piruett-bemutatóval ünnepelték a kiskosztümjeiket, amiket csíkos zoknikkal viseltek egyébként. A csinos szerelést amúgy rögtön a tánc után levettük, mert a reggeli garantáltan szennyesbe küldte volna a ruhákat (szeretem őket meztelenül etetni, mondtam már?), vissza pedig valami praktikusabbat vettek, szóval úgy tűnik, ezt a ruhát tényleg csak a tánchoz vették fel.

A táncmozdulatokat legjobb tudomásunk szerint egyedül fejlesztették, mi nem tanítottunk semmi effélét, persze lehet, hogy a bölcsi a ludas.

• 7 hozzászólás

Az egyik, gyereknevelős elméleteket meg nem rázó, világot alapjaiban fel nem forgató, de azért számunkra mégis új tapasztalás, hogy egy gyerekkel nem hogy könnyű, de habkönnyű. A másik nagy tanulság pedig az, hogy hiába kutatjuk, hogy milyen az egyik gyerekünk személyisége a másik nélkül, ha a személyiségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a másik. Be kell látnunk, hogy ők így egészek. Úgy érzik magukat a legjobban, ha egymással lehetnek. Ha nincs ott a másik, sokkal kevésbé azok, akiknek ismerjük őket. Lehetetlen felépíteni saját magukat egyetlen külön töltött hétvége alatt. Az ő személyiségük szerves része a folyamatos interakció és az ikerség.

Úgy látom egyébként, hogy Borának feszültséget okoz, hogy Tamara majdnem mindenben előbbre jár egy hajszállal. Egy vastagabb hajszállal. Persze ez nem is klasszikus előre járás. Egyszerűen más típusok. Tamara az örök érdeklődő, mondókázó, énekelő, kíváncsi, tudást halmozó típus. Bora befelé fordulóbb, kreatívabb, őszintébb. Örökmozgó. Nehezére esik koncentrálni, egy helyben maradni, egy dologra figyelni. Folyton esik-kel, bohóckodik, táncol, mászik, mozog. Lobbanékony. Egy pillanat alatt elege lesz, ha valami nem megy neki. Ilyenkor a karjába harap, vagy inkább a ruhájába. Hétvégén nem harapta a karját, de nem is volt igazán felszabadult. Nem volt ott Tami, aki ezt a kis helyzeti előnyből adódó feszültséget okozza neki gyors beszédével, éles gondolkodásával, de nem volt ott az a Tami sem, aki egész nap játszik vele, akivel együtt nevet és sír, akivel egymás minden rezdülésére reagálnak. Nem volt ott a legjobb barátja, még ha ez a legjobb barát néha frusztráló is számára. A szerepek folyton változnak, és lehet, hogy nem mindig ez lesz a leosztás. Most épp ez a helyzet.

Néha az egész ikerség, az egymásról való gondoskodás, az egymásra figyelés szinte szívbemarkoló. Tegnap délután, amikor megérkeztem a bölcsődébe, Tamara boldogan hozta a pötyitábláját. Nézd, anya, ezt raktam ki! - kiabálta, ahogy meglátott az ajtóban. Ugyanebben a pillanatban, Bora kétségbeesetten nézett rám, majd heves zokogásban tört ki. Egyből tudtam, hogy ő már kiszedte a pötyitáblából a pöttyöket, és nem tudja nekem megmutatni, hogy mit készített. Tamara látta Bora elkeseredését. Odarohant hozzá, megsimogatta, és azt mondta, nincs semmi baj, neked adom. De Bora zokogott, tovább, és azt hüppögte, azt nem én csináltam, az nem kell! Tami szaladt egy új pötyitábláért. Nem baj, gyere, kiraksz anyának egy újat! De eddigre már megvigasztaltam Borit, meg valahogy  a figyelme is elterelődött a pötyiről. Tamara is látta ezt, így ő is hagyta az egészet. Tamara konfliktuskezelő képessége bámulatos. És egyre többször fordul elő, hogy Bora konfliktushelyzeteit Tamara kezeli. Ha az egész nem ott és akkor, és annyi gyerek előtt történik, hanem a filmvásznon, és a kamera közelít Tamara nyílt tekintetére, ahogy felajánlja előbb a saját alkotását, a visszautasítás után pedig egy új létrehozásának a lehetőségét, akkor elbőgöm magam. Egyébként így is, csak nem ott és akkor.

• 6 hozzászólás

A lányok felváltva kapták el a kullancsbetegséget, amitől levakarhatatlanul ölelésbe ragadva, nélküle szűkölve, a másik gyerekre borzolt szőrrel fújva sajátították ki Anettát. Ha pisilni ment, az éppen fertőzött egyed az ajtó előtt vonyított, ha kétkezes kávéfőzéssel próbálkozott, a lábába csimpaszkodott, a fennmaradó időben pedig úgy ölelt, mint egy szerelmes polip. A másik szerencsére ilyenkor átlagos csecsemőt játszott, s a körbehangzó sikoltozással mit sem törődve hisztizett a saját fontos csecsemő-ügyeinek előrehaladása felett érzett elégedetlenségében – de ez legalább nem az anyába való fondorlatos visszajutási tervekről szólt, csak a szokásos, “már megint nincs elhúzva a függöny mindkét szárnya!” űrméretű alapvetés körül forgott.

Az anyjába éppen kevésbé szerelmes lányka sokszor nálam keresett vígaszt – Borka azonban általában is kevesebb érintést igényel a mamán kívüli világtól, így, ha éppen nem ő volt a függő, inkább külön játszott, míg Tami mindig jött hozzám, ha éppen Bora foglalta el az anyaölt. Az egyik Borka-móka aztán kicsit hosszabbra nyúlt, mint a szokásos két hetes időtáv, ráadásul ekkortájt alakult ki az a – máig aktív – szokásuk is, hogy a reggeli tejet az ölünkben heverve fogyasztják el. Borka tehát minden hajnalban visítva közölte, hogy “anya öléből!”, Tami pedig, eleinte fanyalogva, később egyre masszívabb tulajdonosi öntudattal feküdt a combjaim közé.

A kullancs-korszak apránként elmúlt, de a leosztás megmaradt: Tami az enyém, Bora Anettáé, bár egyikünk sem szívesen felezne, de ők ilyen rendszer mellett döntöttek. Persze sok rétege van ennek a helyzetnek, elvégre mindkettő az anyjával ápolja a legszorosabb viszonyt, aztán sokszor vetélkedésképpen is fordítanak, s nevetve bár, de úgy tesznek, mintha főszülőt cseréltek volna, máskor meg, ha éppen össze vagyunk veszve, akár percekre is képesek viharos szakítást mímelni. Az is igaz, hogy hiába Bora a kisebb érintésigényű és inkább anyás, mégis ő tudja “apikámat” a legszorosabban megölelni – az ő hézagmentes felsőtestre illeszkedési technikájától mindig megszédülök.

Ma már nem olyan látványos ez a leosztás, kevés külsődleges jelet tapasztalhatna a házi etológusunk, ha volna, de mi tudjuk, hogy elég mélyen beépült a párosítás a családi viszonyok, rutinok közé. Ez is egy volt a sok ok mellett, ami a hétvégi különutas programot hozta: az óvatos bevezetés után a következőt már az apaBora-anyaTami viszonylatban töltjük, hogy megnézzük, lehet-e új kötelékeket tenni a családi kánonba.

• nincs hozzászólás

A kísérlet véget ért, azaz inkább csak lezárult az első szakasza. A huszonhat órára kétfelé választott család újraegyesült, nagy az öröm, a lányok önfeledten tobzódtak a délutáni közös játékban. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonhatunk le, mert nagyon másféle környezetben voltunk: én itthon, sokszor kettesben Tamival, nomeg nagyszülőknél, csupa megszokott környezetben, míg Ane és Bora kedves családi körben, más gyerekekkel is körülvéve, zsivajos pörgésben töltötték a különórákat. Nekem többnyire meghitt volt, Boráéknak főleg bulis, úgy pedig nehéz arról bármit megélni, milyen lenne kettesben. Borka az unokanővérével kéz a kézben flangált, míg Tami jórészt az ölemben töltötte az elmúlt napot.

Talán az volt a kisebb rejtély, vajon hogy érzik magukat a lányok: sejtettük, hogy hiányozni fog a másik fél és a másik szülő is (úgy is volt), legfeljebb azon aggódhattunk, hisztis lesz-e az elvonás. Nem volt, bár egyik lány sem találta igazán a helyét a szűk családon túli társaságban töltött idő során. Nem nagyon emlegették a másikat, de a háttérben masszívan érezhető volt a hiánya – a lányok biztonságérzete és magabiztossága egyaránt messze elmaradt a páros szinttől. Jobban szeretnek együtt lenni, de ez magától értetődő, nem számítottunk az ellenkezőjére. Ma reggel, miután Tami felébredt, még álomittasan, a lábaimra dőlve azt parancsolta, “beszéljünk Boráékkal!” Délután pedig, amikor már csak az alvás volt hátra a másik csapat érkezéséig, arról kérdezgettem, élvezte-e a programjainkat. Azzal válaszolt, hogy “nekem a legjobb játszás a Borával. És anya is hiányzott.”

Sokkal érdekesebb kérdés volt, milyen lesz ez a huszonhat óra a fele súlytól megszabadított szülőnek. Ezt érthető okokból csak én próbálhattam ki (elvégre mi sokat voltunk egymásra utalva, míg Anéék népes kompániával töltötték az időt) és le voltam nyűgözve! Egy (saját) gyerekkel tölteni az időt szórakozás, nem pedig feladat – és az az érzésem, Tami valami nagyon hasonlót mondana, ha beszélhetne erről a Fábry-showban (bár talán inkább Hajóshoz küldenénk). Az az érzésem, az ikerségben a versengés, a szülői szeretetért való evolúciós pofonparádé a legnagyobb nehézkedés, a másik túlüvöltése a leghangosabb zaj. A mi lányaink legalábbis rengeteg tettüket – erőszakoskodásokat, tolakodást, nagyotmondásokat, hisztiket, kullancskodást erjesztenek a páros létből, pontosabban az ebből következő versenyhelyzetből.

Kevesebbet játszottunk, főleg a szerepjátékok tűntek el, azt egymásnak tartogatják, inkább az olvasás, rajzfilm, a felnőttes tevékenységek együtt csinálása volt terítéken. Tami engedelmesebb, nyugodtabb volt, kevesebb csakazértis-ellenkezést mutatott, s hiszti talán nem is volt, inkább csak csendes kesergőket adott elő. Az összes problémás terület – öltözés, bolt, időgazdálkodás, evés – fél kézzel, szemem sarkából is intézhető volt, és nem feleannyinak tűnt a feladat, hanem kihívásoktól mentesnek. Az meglepett, hogy mennyivel türelmesebb, már-már kizökkenthetetlen apuka lett belőlem erre az időre (és a mai nap további részére, egyébiránt).

Talán felmerül a kérdés, közelebb kerültünk-e a szokatlan helyzettől, de mivel eleve az apás Tamara maradt velem és az anyafüggő Borka ment Anettával, inkább csak jobban megéltük a már meglévő közelséget, szerintem nem hagyott mély nyomokat ez a nap. Azt azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lányoknak nem annyira nehéz, hogy a jövőben emiatt tartózkodjunk a hasonló manőverektől, a felszín alatt biztos jót tesz az önképük alakulásának, s nem utolsó sorban nekünk, felnőtteknek is olyan szórakozás, amelyből egyébként fontosakat tanulhatunk a lányokról. Azaz – ha nem is tudjuk, mikor és hol –lesz folytatás, sőt talán rendszert is szülhetünk belőle.

• nincs hozzászólás

Immár kilenc órája (és még tizenhét óráig) vagyunk csonka család Tamival. Ane és Borka leléptek vidékre, így a család kétfelé szakadva teszteli, milyen az ikreknek egymás nélkül, a szülőknek pedig a hagyományos családmodellben lubickolva.

Jó. Eddig remek. Hazafelé az autóban (vendégségben jártunk Tamival) azon vettem észre magam, hogy a szokásos hátulról áradó, értelmezhetetlen zsongás helyett, amire általában igyekszem legalább hümmögni valamit, most kérdéseket és a saját válaszaimat hallgatom. Értjük egymás szavát. Ez máskor nem csak azért nem megy, mert zajosak a lányok, hanem mert együtt érthetetlenebbek is, vagy legalábbis olyan, mintha a szinkrontolmácsnak egyszerre kellene egy francia és egy orosz beszélőt fordítania magyarra.

Aztán: nem kell kényszeresen figyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, mosolyból, szóból és pofonból egyaránt. Igazán felszabadító. Nem kell kétfelé nézni, óvni sem, ami természetesebbé teszi az együttlétet. Az egymást gerjesztő indulatok, a versenypályán a másikat húzó futópáros feszültsége pedig azért nem hiányzik, mert Taminak is sokkal kevesebb energiája megy el a másik visszhangzására, a másikkal való csatákra, az ikerség feldolgozására – több marad a szavak formálására, a gondolatok kifejezésére.

Azt hiszem, az a különbség a két különböző korú gyerek és az ikerpár között, hogy míg a tesók két eltérő elvárásnak, különböző igényeknek való megfelelést követelnek, addig az ikrek két teljesen egyforma igényrendszerben akarnak egyedi, önálló törődést. Lásd vegyél fel, per nézd meg a matekházimat vagy vegyél fel, per vegyél fel.

Nem csak előnyök vannak: Tami a vendégségben sokkal visszahúzódóbb volt, egy órába telt, míg kinyílt kicsit és hozta a szokásos vigyori, kacér formáját. Addig többnyire a körülöttem serteperte és a rendszertelen időközönként felhangzó “menjünk haza” nyiffongás uralkodott. Kicsi ár a teljes békéért.

• 6 hozzászólás