Az egyik, gyereknevelős elméleteket meg nem rázó, világot alapjaiban fel nem forgató, de azért számunkra mégis új tapasztalás, hogy egy gyerekkel nem hogy könnyű, de habkönnyű. A másik nagy tanulság pedig az, hogy hiába kutatjuk, hogy milyen az egyik gyerekünk személyisége a másik nélkül, ha a személyiségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a másik. Be kell látnunk, hogy ők így egészek. Úgy érzik magukat a legjobban, ha egymással lehetnek. Ha nincs ott a másik, sokkal kevésbé azok, akiknek ismerjük őket. Lehetetlen felépíteni saját magukat egyetlen külön töltött hétvége alatt. Az ő személyiségük szerves része a folyamatos interakció és az ikerség.

Úgy látom egyébként, hogy Borának feszültséget okoz, hogy Tamara majdnem mindenben előbbre jár egy hajszállal. Egy vastagabb hajszállal. Persze ez nem is klasszikus előre járás. Egyszerűen más típusok. Tamara az örök érdeklődő, mondókázó, énekelő, kíváncsi, tudást halmozó típus. Bora befelé fordulóbb, kreatívabb, őszintébb. Örökmozgó. Nehezére esik koncentrálni, egy helyben maradni, egy dologra figyelni. Folyton esik-kel, bohóckodik, táncol, mászik, mozog. Lobbanékony. Egy pillanat alatt elege lesz, ha valami nem megy neki. Ilyenkor a karjába harap, vagy inkább a ruhájába. Hétvégén nem harapta a karját, de nem is volt igazán felszabadult. Nem volt ott Tami, aki ezt a kis helyzeti előnyből adódó feszültséget okozza neki gyors beszédével, éles gondolkodásával, de nem volt ott az a Tami sem, aki egész nap játszik vele, akivel együtt nevet és sír, akivel egymás minden rezdülésére reagálnak. Nem volt ott a legjobb barátja, még ha ez a legjobb barát néha frusztráló is számára. A szerepek folyton változnak, és lehet, hogy nem mindig ez lesz a leosztás. Most épp ez a helyzet.

Néha az egész ikerség, az egymásról való gondoskodás, az egymásra figyelés szinte szívbemarkoló. Tegnap délután, amikor megérkeztem a bölcsődébe, Tamara boldogan hozta a pötyitábláját. Nézd, anya, ezt raktam ki! - kiabálta, ahogy meglátott az ajtóban. Ugyanebben a pillanatban, Bora kétségbeesetten nézett rám, majd heves zokogásban tört ki. Egyből tudtam, hogy ő már kiszedte a pötyitáblából a pöttyöket, és nem tudja nekem megmutatni, hogy mit készített. Tamara látta Bora elkeseredését. Odarohant hozzá, megsimogatta, és azt mondta, nincs semmi baj, neked adom. De Bora zokogott, tovább, és azt hüppögte, azt nem én csináltam, az nem kell! Tami szaladt egy új pötyitábláért. Nem baj, gyere, kiraksz anyának egy újat! De eddigre már megvigasztaltam Borit, meg valahogy  a figyelme is elterelődött a pötyiről. Tamara is látta ezt, így ő is hagyta az egészet. Tamara konfliktuskezelő képessége bámulatos. És egyre többször fordul elő, hogy Bora konfliktushelyzeteit Tamara kezeli. Ha az egész nem ott és akkor, és annyi gyerek előtt történik, hanem a filmvásznon, és a kamera közelít Tamara nyílt tekintetére, ahogy felajánlja előbb a saját alkotását, a visszautasítás után pedig egy új létrehozásának a lehetőségét, akkor elbőgöm magam. Egyébként így is, csak nem ott és akkor.

• 2 hozzászólás

A lányok felváltva kapták el a kullancsbetegséget, amitől levakarhatatlanul ölelésbe ragadva, nélküle szűkölve, a másik gyerekre borzolt szőrrel fújva sajátították ki Anettát. Ha pisilni ment, az éppen fertőzött egyed az ajtó előtt vonyított, ha kétkezes kávéfőzéssel próbálkozott, a lábába csimpaszkodott, a fennmaradó időben pedig úgy ölelt, mint egy szerelmes polip. A másik szerencsére ilyenkor átlagos csecsemőt játszott, s a körbehangzó sikoltozással mit sem törődve hisztizett a saját fontos csecsemő-ügyeinek előrehaladása felett érzett elégedetlenségében – de ez legalább nem az anyába való fondorlatos visszajutási tervekről szólt, csak a szokásos, “már megint nincs elhúzva a függöny mindkét szárnya!” űrméretű alapvetés körül forgott.

Az anyjába éppen kevésbé szerelmes lányka sokszor nálam keresett vígaszt – Borka azonban általában is kevesebb érintést igényel a mamán kívüli világtól, így, ha éppen nem ő volt a függő, inkább külön játszott, míg Tami mindig jött hozzám, ha éppen Bora foglalta el az anyaölt. Az egyik Borka-móka aztán kicsit hosszabbra nyúlt, mint a szokásos két hetes időtáv, ráadásul ekkortájt alakult ki az a – máig aktív – szokásuk is, hogy a reggeli tejet az ölünkben heverve fogyasztják el. Borka tehát minden hajnalban visítva közölte, hogy “anya öléből!”, Tami pedig, eleinte fanyalogva, később egyre masszívabb tulajdonosi öntudattal feküdt a combjaim közé.

A kullancs-korszak apránként elmúlt, de a leosztás megmaradt: Tami az enyém, Bora Anettáé, bár egyikünk sem szívesen felezne, de ők ilyen rendszer mellett döntöttek. Persze sok rétege van ennek a helyzetnek, elvégre mindkettő az anyjával ápolja a legszorosabb viszonyt, aztán sokszor vetélkedésképpen is fordítanak, s nevetve bár, de úgy tesznek, mintha főszülőt cseréltek volna, máskor meg, ha éppen össze vagyunk veszve, akár percekre is képesek viharos szakítást mímelni. Az is igaz, hogy hiába Bora a kisebb érintésigényű és inkább anyás, mégis ő tudja “apikámat” a legszorosabban megölelni – az ő hézagmentes felsőtestre illeszkedési technikájától mindig megszédülök.

Ma már nem olyan látványos ez a leosztás, kevés külsődleges jelet tapasztalhatna a házi etológusunk, ha volna, de mi tudjuk, hogy elég mélyen beépült a párosítás a családi viszonyok, rutinok közé. Ez is egy volt a sok ok mellett, ami a hétvégi különutas programot hozta: az óvatos bevezetés után a következőt már az apaBora-anyaTami viszonylatban töltjük, hogy megnézzük, lehet-e új kötelékeket tenni a családi kánonba.

• nincs hozzászólás

A kísérlet véget ért, azaz inkább csak lezárult az első szakasza. A huszonhat órára kétfelé választott család újraegyesült, nagy az öröm, a lányok önfeledten tobzódtak a délutáni közös játékban. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonhatunk le, mert nagyon másféle környezetben voltunk: én itthon, sokszor kettesben Tamival, nomeg nagyszülőknél, csupa megszokott környezetben, míg Ane és Bora kedves családi körben, más gyerekekkel is körülvéve, zsivajos pörgésben töltötték a különórákat. Nekem többnyire meghitt volt, Boráéknak főleg bulis, úgy pedig nehéz arról bármit megélni, milyen lenne kettesben. Borka az unokanővérével kéz a kézben flangált, míg Tami jórészt az ölemben töltötte az elmúlt napot.

Talán az volt a kisebb rejtély, vajon hogy érzik magukat a lányok: sejtettük, hogy hiányozni fog a másik fél és a másik szülő is (úgy is volt), legfeljebb azon aggódhattunk, hisztis lesz-e az elvonás. Nem volt, bár egyik lány sem találta igazán a helyét a szűk családon túli társaságban töltött idő során. Nem nagyon emlegették a másikat, de a háttérben masszívan érezhető volt a hiánya – a lányok biztonságérzete és magabiztossága egyaránt messze elmaradt a páros szinttől. Jobban szeretnek együtt lenni, de ez magától értetődő, nem számítottunk az ellenkezőjére. Ma reggel, miután Tami felébredt, még álomittasan, a lábaimra dőlve azt parancsolta, “beszéljünk Boráékkal!” Délután pedig, amikor már csak az alvás volt hátra a másik csapat érkezéséig, arról kérdezgettem, élvezte-e a programjainkat. Azzal válaszolt, hogy “nekem a legjobb játszás a Borával. És anya is hiányzott.”

Sokkal érdekesebb kérdés volt, milyen lesz ez a huszonhat óra a fele súlytól megszabadított szülőnek. Ezt érthető okokból csak én próbálhattam ki (elvégre mi sokat voltunk egymásra utalva, míg Anéék népes kompániával töltötték az időt) és le voltam nyűgözve! Egy (saját) gyerekkel tölteni az időt szórakozás, nem pedig feladat – és az az érzésem, Tami valami nagyon hasonlót mondana, ha beszélhetne erről a Fábry-showban (bár talán inkább Hajóshoz küldenénk). Az az érzésem, az ikerségben a versengés, a szülői szeretetért való evolúciós pofonparádé a legnagyobb nehézkedés, a másik túlüvöltése a leghangosabb zaj. A mi lányaink legalábbis rengeteg tettüket – erőszakoskodásokat, tolakodást, nagyotmondásokat, hisztiket, kullancskodást erjesztenek a páros létből, pontosabban az ebből következő versenyhelyzetből.

Kevesebbet játszottunk, főleg a szerepjátékok tűntek el, azt egymásnak tartogatják, inkább az olvasás, rajzfilm, a felnőttes tevékenységek együtt csinálása volt terítéken. Tami engedelmesebb, nyugodtabb volt, kevesebb csakazértis-ellenkezést mutatott, s hiszti talán nem is volt, inkább csak csendes kesergőket adott elő. Az összes problémás terület – öltözés, bolt, időgazdálkodás, evés – fél kézzel, szemem sarkából is intézhető volt, és nem feleannyinak tűnt a feladat, hanem kihívásoktól mentesnek. Az meglepett, hogy mennyivel türelmesebb, már-már kizökkenthetetlen apuka lett belőlem erre az időre (és a mai nap további részére, egyébiránt).

Talán felmerül a kérdés, közelebb kerültünk-e a szokatlan helyzettől, de mivel eleve az apás Tamara maradt velem és az anyafüggő Borka ment Anettával, inkább csak jobban megéltük a már meglévő közelséget, szerintem nem hagyott mély nyomokat ez a nap. Azt azonban mindenképpen megmutatta, hogy a lányoknak nem annyira nehéz, hogy a jövőben emiatt tartózkodjunk a hasonló manőverektől, a felszín alatt biztos jót tesz az önképük alakulásának, s nem utolsó sorban nekünk, felnőtteknek is olyan szórakozás, amelyből egyébként fontosakat tanulhatunk a lányokról. Azaz – ha nem is tudjuk, mikor és hol –lesz folytatás, sőt talán rendszert is szülhetünk belőle.

• nincs hozzászólás

Immár kilenc órája (és még tizenhét óráig) vagyunk csonka család Tamival. Ane és Borka leléptek vidékre, így a család kétfelé szakadva teszteli, milyen az ikreknek egymás nélkül, a szülőknek pedig a hagyományos családmodellben lubickolva.

Jó. Eddig remek. Hazafelé az autóban (vendégségben jártunk Tamival) azon vettem észre magam, hogy a szokásos hátulról áradó, értelmezhetetlen zsongás helyett, amire általában igyekszem legalább hümmögni valamit, most kérdéseket és a saját válaszaimat hallgatom. Értjük egymás szavát. Ez máskor nem csak azért nem megy, mert zajosak a lányok, hanem mert együtt érthetetlenebbek is, vagy legalábbis olyan, mintha a szinkrontolmácsnak egyszerre kellene egy francia és egy orosz beszélőt fordítania magyarra.

Aztán: nem kell kényszeresen figyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, mosolyból, szóból és pofonból egyaránt. Igazán felszabadító. Nem kell kétfelé nézni, óvni sem, ami természetesebbé teszi az együttlétet. Az egymást gerjesztő indulatok, a versenypályán a másikat húzó futópáros feszültsége pedig azért nem hiányzik, mert Taminak is sokkal kevesebb energiája megy el a másik visszhangzására, a másikkal való csatákra, az ikerség feldolgozására – több marad a szavak formálására, a gondolatok kifejezésére.

Azt hiszem, az a különbség a két különböző korú gyerek és az ikerpár között, hogy míg a tesók két eltérő elvárásnak, különböző igényeknek való megfelelést követelnek, addig az ikrek két teljesen egyforma igényrendszerben akarnak egyedi, önálló törődést. Lásd vegyél fel, per nézd meg a matekházimat vagy vegyél fel, per vegyél fel.

Nem csak előnyök vannak: Tami a vendégségben sokkal visszahúzódóbb volt, egy órába telt, míg kinyílt kicsit és hozta a szokásos vigyori, kacér formáját. Addig többnyire a körülöttem serteperte és a rendszertelen időközönként felhangzó “menjünk haza” nyiffongás uralkodott. Kicsi ár a teljes békéért.

• 6 hozzászólás

Újító hétvégét indítottunk el: ma déltől holnap délutánig kettészaggatjuk az őrült kis csapatot. Borka és Ane elutaztak vidékre a rokonsághoz, míg mi Tamival itthon maradtunk. Persze nem fogunk itthon ülni, meglátogatunk majd barátokat és nagyszülőket, ahogy Anéék is körbenéznek, mi újság Veszprém megyében. Vasárnap ebéd után indulnak haza, szóval lesz benne külön alvás, külön fürdés, külön vacsora, külön mindenféle. Talán este még megbolondítjuk a dolgot egy videotelefonálással, hogy lássák egymást a lányok a képernyőn.

Miért? Mindenki nagyon kíváncsi mindenféle dolgokra. Például: hogyan tudsz figyelni a gyerekedre, ha csak egy van belőle, ha soha nem vág közbe senki más, ha nem kommunikálsz kényszeresen kétfelé és folyamatos súlyozással kiegyenlítve mindenféle részrehajlást? Ha nem kell magadat megosztanod, ha nem kell a jobb szemedet az egyiken, balt a másikon tartani, mint egy éhes kaméleonnak. Aztán: mit szólnak ők a dologhoz? Mennyire viseli meg vagy éppen szabadítja fel őket a másik hiánya, a versenyhelyzet állandó nyomásának szüneteltetése? Mennyivel viselkednek jobban attól, hogy nem kell rálicitálni a kollégára, nincs szükség folyamatos figyelemharcra, és civakodni, verekedni sincs kivel? Hogy megy majd az elalvás, az evés a másik nélkül? És vajon a játék, ha nincs ott a megszokott játszótárs?

Persze azt is nagyon szeretnénk kipróbálni, mennyivel kényelmesebb az élet, ha csak egyet kell öltöztetni, az utcán terelni, csípőre ültetve cipelni, boltban féken tartani, fegyelmezni és vigasztalni, utána rendet rakni, igényeit kielégíteni. Erről vannak sejtéseink: a laza, felszabadult kényelem maga, a léha sétafika, a korlátlan szabadság érzése. Simán elmennék így bevásárlóközpontba, étterembe, de akár egy kisebb külföldi kiruccanást is bevállalnék – ezek azok a tevékenységek, amikre hármasban vagy négyesben nem, vagy csak előzetes ökölbe-gyomorral szoktunk vállalkozni.

Az apuka külön öröme, hogy az alvásszünetekben újraélhet egy régről ismerős, ma már elveszett helyzetet, az egyedüllétét. Nem a magányt, azt nem kívánom vissza, de arra azért szoktam nosztalgiával emlékezni, amikor nem volt semmi dolgom és nem is szól senki hozzám, és szabadon dönthettem a következő óra eseményeiről, aztán fókuszálhattam arra az egyetlen dologra, amit éppen csináltam. Aprócska játék ez, de jól fog esni – annál nagyobb a várakozás a többi kérdést illetően.

Az eddig eltelt másfél óra mérlege: a délutáni alvásra időzített indulásnak köszönhetően Tami vidáman integetett a távozó családfélnek, majd ágyba bújt szinte magától és alszik azóta is, mint a bunda. Nem mintha tartottam volna az ellenkezőjétől, de állítólag egy gyerek csupa meglepetés és kiszámíthatatlanság.

Megmondom előre, mi lesz szerintem: vidámság, hiszti alig vagy semmi, sok-sok ölelkezés, szokatlan béke. Legközelebb pedig beszámolok, mekkorát tévedtem.

• nincs hozzászólás

Ez a tél minden várakozást fölülmúlt. Kétszer hiányoztak betegség miatt a lányok a bölcsiből. Egyszer a szokásos, köhögős vírus miatt, egyszer meg Borka bélfertőzést kapott egy harapás virslitől, amit azon nyomban, ahogy megéreztem a szagát, vágtam a kukába. Már későn. Két hóembert is építettünk, a második két hétig bírta az ablakunk alatt.

Itt Bora épp a hóember szemét eszi. Nem volt más barna dolog otthon, mint csokiparány. (Meg kaki - mondanák a lányok. Akinek a barátja a pisi. Együtt úsznak a csatornában, hihihi, kezdjük szokni a bölcsis humort.) Két napig nézegették, a harmadik nap Bora kivette, és befalta a kőkeményre fagyott hóemberszemet. Azt mondta, nagyooon finom volt. Hinnünk kell neki.

Ha valaki  huszonnyolc éves koromban azzal jön, hogy tíz év múlva szánkón húzom az ikerlányaimat a bölcsődébe nap mint nap, épp annyira nem hiszek neki, mintha azt mondja, hogy ugyanekkor hatkor fogok kelni, és kilencre már megfőzöm a vasárnapi ebédet. Én erre jót röhögök, lecsapom a szundit, és visszafekszem, hogy álmodjak valami szebb jövőt magamnak.

Azonnal sorolnám az én racionális ellenérveimet, hogy például soha nem láttam ikreket a családban, ami ha hihetünk a genetikában, elég komoly érvnek bizonyul. Másrészt hogy nem szándékozom bölcsibe adni leendő gyermekeimet, hiszen én szuperanya leszek, vagyis megadom a gyerekeimnek, ami jár a gyerekeimnek, azaz három anyaévet. (Na az pedig legbizarrabb álmaimban sem merült fel, hogy ez a három év ikreknél hat.) Harmadrészt érettségi óta soha, de soha nem keltem kilencnél előbb, sőt azt gondoltam, kilencnél előbb kizárólag a kukások meg a kutyások kelnek, így aztán szereztem egy diplomát meg egy macskát, és azt gondoltam, ezzel örökre biztosítottam magamnak a reggeli henyélést.

Aztán itt vagyok tíz év múlva, és kiderült, hogy nagyapám iker. (Elvesztette az ikertestvérét a születéskor, ezért nem volt benne a családi legendáriumban.) Aztán mégis kerestem bölcsődét a lányoknak, mert másfél év alatt halálosan kimerülten az ikerringatásban meg a szüleim gyászolásában, és már nem anyának, hanem szorongó kislánynak éreztem magamat. Így ők bölcsődébe, én terápiára mentem. Az egyensúly helyreállt. A bölcsődékről meg általában kiderült, hogy nem a sátántól való személyiségromboló intézmények. A koránkelésről pedig csak annyit, hogy nyugodtan kidobhatom a diplomámat meg a macskámat is, ha voltam annyira hülye, hogy messzemenő következtetéseket vontam le abból, hogy kétszer véletlenül kinéztem reggel hatkor az ablakon.

Végül két és fél év után Bora és Tamara is jól vették az akadályokat a bölcsődei takonypályán. Én is rendbe jöttem. És még síelni is voltunk. Többször szaunáztunk, mint pelenkáztunk, és úgy ettünk hétszer egymás után, hogy senkire nem kellett rászólni, hogy fejen állva nem lehet lenyelni a lekváros kalácsot, valamint több órát olvasással is eltöltöttünk. Ez már annyira szép, hogy hallani vélem a halk a hegedűszólamot a monológom alatt, pszt, mindjárt megszólalnak a fuvolák. Annyi balszerencse közt, oly sok szívás után - lép be andante a férfikar. Szerintem Vörösmarty is valami ilyesmire gondolhatott.

• 4 hozzászólás

Nagypapáék karácsonyi ajándéka egy négy napos síszünet volt – nekünk. Az ikrek kiköltöztek hozzájuk, mi pedig elsiettünk Salzkammergut vidékére, felfrissítendő sítudásunkat, de főként az elménket. A lányok zokszó nélkül elengedtek bennünket, s a négy nap alatt egyszer sem követelték a szüleiket, vagy ha mégis, mi nem szereztünk róla tudomást. Nem hiányoztak, nagy szükség volt a nélkülük töltött időre, de azért ha megláttunk egy háromévest a hütték körül, különös szívmeleggel kezdtünk magunk elé gügyögni. A sízés kevésbé volt fontos, hiszen olyan szokatlan élményekből is jutott, mint ébredés utáni ágyban henye, magunk elé meredős, csendes reggeli, olvasás órákon át vagy éppen impulzus-turistáskodás a Szentendrét idéző, csak éppen egy alpesi tengerszem partjára szórt Hallstattban.

Az ifjak pedig tényleg nem hiányoztak, de miután a szökevény szülők az ikreket megelőzve értek haza, orrukat az ablaküvegnek nyomva várták, hogy befusson végre a gyerekszállítmány.

• 6 hozzászólás

Az egyik lányom tamburás akar lenni a másik meg kvártétos. Talán igaza van Ferinek, hogy ideje lenne kivenni a CD-lejátszóból a népdal lemezt. De akárhányszor megpróbáljuk, sztereóban visítanak: a Gryllus Vilmát akarom, anya, én a Gryllus Vilmát akarom. Légyszíves, szeretném – javítanak aztán csípőből az ebadták. Megy a Vilma és vele megy a végtelen mennyiségű népdal elemzése. Van-e nagyobb kihívás, mint a metaforikus és már nem is élő nyelvezet interpretálása két két és félévesnek? Mondjuk egyszer még Tandori költészetére is rákérdezhetnek persze.

Mi az, hogy nótát ver a csizmám sarka? Mi az a nyáj? Mi az a bú? Mi az, hogy éli világát? Meg hogy jól van dolga? Mit csinálnak dobszerdán? Mi az a csokor meg bokréta? Mi az a paraszt? Mi az a tetűmáz? (a juhász subáján tetű mász) Mi az a kaszinó? (sej a báró, a kaszinóba bejáró) Mi az a pünkösdrózsa? Milyen színű? Miért nem szakítja le senki? Mi az, hogy az útra hajlott? Én is elérem? Mi az az orcádért? Mi az a mészáros? Ki az a mátkám asszony? Miért csak a Jánoska szakajt egyet a csipkefáról? Anya, én is akarok szakajtni!!!

És ez így megy minden autóúton. A boltig, az állatkertig, a nagypapáig, a világ végéig. A népdalok végeérhetetlen forrásként szolgálnak két két és féléves számára. Ez volt az első lemez, ami elbűvölte őket. Ezt hallgatták végig néma csendben karácsonykor, amikor hazafelé jöttünk Inárcsról a családi vacsoráról. Fél kilenckor indultunk, és először életükben nem aludtak el ilyen későn az autóban, hanem hallgatták a zenét. Amikor megálltunk a ház előtt, Tami csak ennyit mondott: anya, én még soha életemben nem hallottam ezt a muzsikát.  Bora pedig azt, hogy ez gyönyörű volt. Hát így, ilyen hatással volt rájuk, és azóta is. Feri kivan. Azt mondja, ha még egyszer meg kell hallgatnia ezt a CD-t, napszámosnak áll.

A verselemzéseket a végtelenségig tudják folytatni. Tama kedvence a  kis Bence. Na azt valahogy így szedi ízekre:
– Mi az a kormos?
– Fekete por. Ez volt belül a kemencében.
– Honnan lett oda?
– A tűz miatt, ami előtte benne égett. Ha sokáig égetsz valamit, az kormos lesz.
– Mije lett kormos a kis Bencének?
– Az arca, a füle, az orra, a keze meg a ruhája.
– Mivel mosta meg?
– Szappannal.
– Lejött a szappannal?
– Le.
– Miért ment bele a kis Bence a kemencébe?
– Mert kíváncsi volt.
– Hogy hívják a kis Bence apukáját?
– Nagy Bence.
– És hol volt nagy Bence, amikor kis Bence a kemencében volt? A munkahelyén?
– Igen, a munkahelyén.
– Hogy hívták az anyukáját?
– Nem tudom.
– De anya, tudod, mamának hívták. Mert odament a mamája, nem ismert a fiára.
– Tényleg!

És ez így megy a végtelenségig. Még kitérünk arra, hogy mivel veri el az anyukája a Bencét, meg néhány felnőttek számára lényegtelennek tűnő apróságra, hogy például Bencének kijön-e a ruhájából a korom a mosógéppel. Ha valamire rászállnak, akkor addig szedik ízekre, amíg meg nem értik az okokat, körülményeket, szavakat, mondatokat, metaforákat. Ezeket a párbeszédeket egymás után tízszer lezavarjuk, aztán látom, hogy renderelnek a kis agyak.

Valamelyik este már épp jövök ki a szobájukból, amikor hallom, hogy Bora azt énekelgeti: nem kapálok, nem kaszálok, asztalosinasnak állok, apró ágyakat csinálok, abban alszanak a lányok. Aztán még utánam szól: én is csinálhatok majd ágyakat? Persze kislányom, majd ha asztalosinasnak állsz, de addigra már túl leszel néhány punk meg elektro zenén is, remélhetőleg…

• 8 hozzászólás

Újabb mérföldkőre ismertem rá abban a folyamatban, amint a szaróparizerből embertárssá válik a gyermek. Az első években igazi cselédjeik vagyunk – eleinte csak a visításából kell kitalálnod, mire vágyik, miért kell azonnal elrohannod és hálás vadászkutyaként fogaid közé szorított plüsskacsával lihegni az ágya előtt, várva a buksisimit. Amit nem kapsz meg, amúgy, de ez egy másik beszélgetés tárgya lehetne. Később csak annyival javul a helyzet, hogy már embernyelven sivítják a füledbe, minek is kellene azon nyomban felbukkania a kezeik között. Néha felkapod a vizet és visszamorransz, mint az éhes medve, “talán légyszíves”, de tudod, hogy ez még sebtapasznak is kevéske elégtétel, hiszen ugyanúgy pattansz, mondjuk a cumiért – ő vidáman kibökött egy kéremszépent, te viszont kikászálódtál a meleg paplan alól és a fájós derekadon meg a hajnali órán zsémbelve, horkoló aggyal botorkáltál el a szomszéd szobai cumitárhoz.

A varázspillanat akkor jön el, amikor egyszercsak eszedbe jut, tulajdonképpen te is kérhetnél valamit a gyerektől, hátha teljesíti. De nem ám mutatványt, az már régen megrendelhető, hanem valami segítségfélét.Esténként, ha egyikünk tovább bírja a tévé előtt, bedugja a fejhallgató drótját a készülékbe, hogy a másiknak ne valami intelligens stúdióbeszélgetésre / zajos pornóra kelljen elaludnia. Reggel aztán, amikor a lányok átjönnek a mi ágyunkba, befészkelnek az ölünkbe és babatévéééét üvöltenek illedelmesen, az éberebbik felnőtt kitapogatja a távirányítót, kapcsol és hátrabukott fejjel szolgál tovább tévéfotel gyanánt. Igen ám, de nincs hang! Oké, kászálódás, gyerek ölből kiforgatása (üvöltés), tápászkodás, drót kirántása, visszafészkelés, gyerek vissza ölbe, hátrakonyuló fej, pihegés. Egyszer aztán gondoltam merészet és megkértem Borkát, húzza ki ő a csatlakozót. Illetve inkább lemondó hangsúllyal felnyögtem, tudván, hogy úgysincs esélyem: nem húznád ki te?

Helókittis motívumokkal díszített zsebnindzsaként küzdötte el magát a paplanhullámok között a készülékig, harci kiáltással kitépte a vezetéket és büszke vigyorral ügetett vissza az anyaölbe. Segíthetett, és még élvezte is. Azóta elég kimondani, hogy nincs hang, máris versengve startol a kihúzóbrigád.

Annyira megszoktuk, hogy mindig mi szolgáljuk ki őket, hogy villámcsapásként ért a felismerés: elértek abba a korba, amikor feladatokat bízhatunk rájuk. Igaz, egy kutya is idehozza a papucsomat vagy az etetőtálkáját, de korántsem mosolyog olyan szépen, mint a közreműködésére büszke, apaszemefénye kisgyerek.

• 1 hozzászólás

A mi kis ikreink sokat finomodtak ugyan az elmúlt hónapokban, de ezt csak úgy kell érteni, hogy kifinomultabb, pontosabb mozgáselemek segítségével ránganak-tekeregnek-esnek-kelnek szünet nélkül. Szerintem például azért soványabbak (oké, nyúlánkabbak) az átlagnál, mert képtelenek türelemmel viselni a saját evésüket, azaz ennek a tevékenységnek a helyhez és helyzethez kötött voltát. Belégtornáznak az etetőszékeikbe, minden kanál ételhez vágnak egy grimaszt, majd térdelnek, guggolnak, felállnak, kiülnek a karfára – miközben boldogan mesélik, hogy innen Tami egyszer kiesett –, mérlegállást mutatnak be, végül egykezes homloktámaszban, lábbal igyekeznek elérni a kanalat. Ilyenkor üvöltök, ők visszaguvadnak a székükbe (”csak guggolok, azt leheeet?”), de mint egy szél pengette feszes szárítókötél, rezegnek és hamarosan újra saslengést gyakorolnak a fűtéscsövön. Egyébként mindenben ilyenek, csak az evésnél viselem ezt a legnehezebben. Látom, hogy éhesek, de mégsem esznek, és ez az a fajta logikátlan ellentmondás, amitől agyam kisebbik, ám merőben erőszakos progmatos része könnybe lábad és úgy visít. Kedvenc játékuk mostanában, hogy apa legyen farkas, azaz üljön le a szőnyegre és ne csináljon ott semmit, míg ők szaporán futnak körülötte két méter sugarú körpályán és vihogva emlegetik a puszilós farkast, aki nem harap. Futnak, ez a játék lényege, a farkaskaland csak a habköret.

Olyanok, mint két áramütötte kacagórobot, akik végtagjai körül ibolyaszín villámok repedeznek szolid remegés és ózonszag közepette. Felületes szemlélő azt hihetné, nincs rajtuk kikapcsológomb, pedig van olyan módszer, ami rezzenetlenül figyelő mongúzokká változtatja őket. Nem hittem, ma sem hiszem, nem is igazán értem, de boldogan alkalmazom.

Bele kell kezdeni egy mesébe. De szó sem lehet ám sárkányról, hercegnőről vagy vakond és gólyáról – ezekkel is leköthetőek, de kis idő elteltével elmozognak előle, mint bokszoló a lábmunka-edzésen. A mese egy olyan gyerekről kell szóljon, akivel a lehető leghétköznapibb dolgok történnek. Nem akar hazajönni a bölcsiből, hisztizik, ellenkezik, húzza az időt vagy éppen nem akar felöltözni – mesénként egy rosszaság. Egyszerű, banális, didaktikus tanulsággal záródó mesék, mentesek mindenféle csodás elemtől, fantáziától, váratlan fordulattól. Pocak Pali nem akart hazajönni a bölcsiből, anyukája ott hagyta, Ildi néni hazavitte, de ott nem volt mivel játszani, így estére már nagyon haza szeretett volna menni ez a Pocak Pali. Cizelláltabban, persze, de tartalmilag ennél nem árnyaltabban.

És a két kis rugóláb megkushad, tág szemekkel és ráncolt homlokkal figyel, nem moccan, néha belekérdez vagy inkább segít, ha a felnőtt elakadna, és közben csinálja, amit éppen kell neki. Elfelejt tiltakozni, elfelejt hisztizni, tág szemekkel és ráncolt homlokkal öltözik, lapátolja a spenótot vagy baktat az apukája után, mikor mire kapott parancsot családi hipnotizőrétől.

Az ötletet Berg Judit Hisztimesék című első kötete adta. Anetta kezdett efféle történeteket gyártani, s a lányok egyrészt követelték az újabb epizódokat, másrészt valóban kiestek dackorszakkal súlyosbított egyéniségükből a történeteket hallgatva és éveket öregedve engedelmeskedtek a legképtelenebb szülői kívánságoknak is, amíg a mese kitartott. Amint elfogyott, azonnal visszaszédültek a csakazértis-paradicsomba, de addigra már orvul rájuk húztuk a kezeslábast.

Ezzel a módszerrel a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amidőn egy deres szombat délben a játszóról ballagtunk haza egy mese jótékony ernyője alatti védettségben, Mester és a két kis elbűvölt Margaritája. Megálltunk egy részletet alaposabban tisztázandó, én görcsösen beszéltem tovább, mígnem arra lettem figyelmes, hogy egy utunkat keresztező apuka és kisfia megállnak mellettünk és a kölök felveszi ugyanazt a bávatag szemtartást, amit a lányaim szoktak ilyenkor. Földbe gyökerezett lábbal hallgatózta a mesét, az apuka olykor megkérdezte, nem mennének-e már, de a fiúcska rá se nézve hessegette el, s amint mi továbbindultunk, követni kezdte a kompániát.

Aztán, amint a mese nem tudta kikerülni saját végét, a lányok azonnal sivalkodásba fogtak, a mögöttünk lopakodó csapat pedig, elveszítve a varázspányva erejét, lemaradt, rájuk ült a fülpirosító, hideg köd, s lassan elhomályosodtak a téli délelőttben. Akárcsak az illúzió, hogy ez egyszer hazaérthetünk vaskosabb visítás nélkül.

• 2 hozzászólás